Matrescence avagy az anyaság pszichológiája

Érdekes, hogy miközben ma sokkal tájékozottabbak, tapasztaltabbak és érzékenyebbek vagyunk a világ történéseire, az emberi lélekre és a fejlődés folyamataira, mégis meglepően keveset beszélünk arról, valójában mi az anyaság, és mit jelent az ezzel járó folyamatos kihívás. Az anyaság pszichológiájára eddig nyelvezetünk sem volt, és a normalitás kereteit sem írta le senki. Szerencsére ez ma már változni látszik, hiszen elfogadottabbá kezd válni, hogy az anyagág nem egyetlen pillanatban születik meg, hanem rétegről rétegre formálódik – épp úgy, mint a kamaszkorban a felnőtt identitás. A matrescence ennek a láthatatlan, mégis nagyon is valós és emberi átalakulásnak a neve. Nem hallottál még róla? Itt az ideje, hogy jobban képbe kerülj, és ezzel együtt megengeded magadnak azt a sebezhetőséget, ami ennek a folyamatnak a része. Ebben most Ördögh Csilla a HOPE pszichológiai szakmai vezetőjének cikke lesz a segítségedre.

Jellemző, hogy amikor egy friss anya nehézségekbe ütközik, gyakran azt hiszi: „biztos depressziós vagyok”. Pedig sokszor nem erről van szó, hanem a teljesen természetes, átmeneti nehézségekről, amelyek válaszra várnak és gyógyírt kívánnak ebben az érzékeny, és sokszor talajvesztett időszakban. Ez egy olyan periódus, amikor mindenki bizonytalan egy újszülöttel, akinek a jelzéseit még nem ismeri; amikor az anya teste egyszerre regenerálódik, még tart a gyermekágyi vérzés, hormonok ingadoznak, és közben a szoptatással is dűlőre kell jutni.

Ráadásul ezek a folyamatok, legyen szó például a szülésből való regenerálódásról, a méh visszazsugorodásáról, a tejbelövellésről, mind gyulladásos, avagy természetes, gyulladás-szerű folyamatokon keresztül zajlanak, mert a szervezet így segíti ezeket a folyamatokat. Ez bár egészséges és természetes, mégis megterhelő tud lenni, és megnöveli a tényleges gyulladás esélyét. Rengeteg minden zajlik a frissen szült nő testében. Mégis azt várjuk, hogy mindezt folyamatos mosollyal az arcán élje meg. A matrescence fogalma azért született, hogy az anyává válás ne csak a közhidelemben túl rózsaszínre festett, szűkített képében tetszelegjen, hanem legyen egy fogalom, ami leírja mindazt, ami ilyenkor történik.

A „matrescence” kifejezést a 70-es években Dana Raphael antropológus alkotta meg, és nem véletlenül rímel a kamaszodást jelentő adolescence szóra. Ahogy a kamaszkor a felnőtté érés nagy átváltozása, úgy ahogy az anyává válás is egy átalakító életszakasz. Testi, lelki, társadalmi és spirituális változások történnek: testi újrarendeződés, hormonális hullámvasút, identitásváltás, új szerepekhez való alkalmazkodás.
Raphael így fogalmazott: „Egy gyermek születése drámai változásokat okoz az anya testében, érzelmi életében, a közösségben elfoglalt helyében, és magában a női identitásban is.” Éppen ezért nevezte el ezt az átalakulást matrescence-nek, hogy láthatóvá tegye azt, ami addig névtelen maradt.

A fogalmat a közelmúltban Aurelie Athan, a Columbia Egyetem reproduktív pszichológusa élesztette újjá azzal a céllal, hogy végre legyen keret, amelyben az anyákat a társadalom is támogatja abban, hogy amit éreznek, az nem szégyen, nem „gyengeség”, és nem patológia, hanem fejlődési folyamat.

Az anyává válás sokkal inkább hasonlít egy hosszú, fejlődési ívre, mint egy egyszeri eseményre. Ezt az ívet tartalmazza a matrescence. Már a várandósság alatt elindul, a szüléssel felerősödik, és minden egyes új gyerekkel újrakezdődik, mert az identitás, a ritmusok, a családi dinamika és a test is - minden új babával - újrarendeződik. Hogy meddig tart, az teljesen egyéni: lehet hónapokig, évekig, vagy akár egész életen át is elkísérheti a nőt. Biológiai, pszichológiai és társadalmi dimenziók szövevénye, amelyben az anya gyakran pontosan azt érzi, amit a kamaszok: „Ki vagyok én, ki vagyok az anyámhoz/a szüleimhez képest? Hogyan viszonyuljak a testemhez, a testi változásokhoz? Hol a helyem most és mi a szerepem a kis és a nagy közösségben?”

A kialvatlan éjszakák, a fáradtság, a kétely, a szorongás, a „jól csinálom-e?” kérdése nem kórosak, hanem egy új élethelyzet teljesen normális részei. Az anyává válás keretrendszere segít megérteni, hogy ezek nem egy „rossz anya” jelei, hanem a fejlődés természetes hullámverései.

A folyamat megértéséhez sokat segítenek az anyatörténetek. Álljon itt néhány, hátha neked is segítenek!

Anna már tapasztalt anyának hitte magát. Az első gyermekével sok bizonytalanságon ment keresztül, ezért amikor másodszorra várandós lett, azt gondolta, most majd könnyebb lesz, hiszen „már tudja, hogyan kell”. A valóság azonban egészen másként alakult. A kislánya születése után újra elárasztották az érzések: fáradtság, bűntudat, szétszakítottság. Gyakran azon kapta magát, hogy belül vívódik: kihez tartozik most igazán – az újszülötthöz, a nagyobb gyermekéhez, vagy önmagához? Meglepte, hogy ez a belső káosz újra megjelent, és sokáig nehezen engedte meg magának, hogy ezt kimondja. Ahogy teltek a hónapok, felismerte, hogy nem „visszaesett”, hanem egy új élethelyzetbe érkezett. Támogatást kért, beszélt az érzéseiről, és lassan kialakított egy új egyensúlyt, amelyben nemcsak anyaként, hanem nőként is helyet kapott, a két kislánya mellett is. Ebben a folyamatban a prioritások is átrendeződtek, és mélyebb figyelemmel tudott fordulni önmaga felé.

Réka számára az anyává válás egyik legijesztőbb élménye egy visszatérő gondolat volt: időnként úgy érezte, legszívesebben menekülne. Ez az érzés mélyen megrémítette, mert azonnal azt a következtetést vonta le belőle, hogy valami baj van vele, és talán rossz anya. Sokáig nem mert erről beszélni, mert félt az ítélettől. Később azonban megértette, hogy ezek az érzések nem a szeretetképesség kudarcáról szólnak, hanem arról a hatalmas testi és lelki átalakulásról, amin keresztülment, melyet mind egy olyan szűrőn keresztül érzékelt, amit a gyerekkorból hozott. Eljött az idő, hogy saját szűrőt alakítson ki magában, egy sokkal megértőbb, kedves, belső hangot. A hormonális változások, a múltbéli megélések, a tartós kialvatlanság és az élet teljes átszerveződése együtt hozták felszínre az anyasággal kapcsolatos belső feszültséget. A menekülési vágy mögött erős volt az a hiedelem, miszerint nem bízik saját magában, abban, hogy ezt bírni fogja, vagy abban, joyg elég jó anya lesz. Amikor támogatást kapott, és átdolgozhatta magában ezeket a gondolatokat, az önvádat fokozatosan felváltotta a megértés és az együttérzés önmaga felé.

Kata császármetszéssel hozta világra a kisbabáját, és már a kezdetektől erős bűntudatot érzett emiatt. Úgy élte meg, hogy a szülés módja miatt „rosszul indított”, mintha már az első pillanatban elrontott volna valamit. A szülést követő napokban nem érezte azt az azonnali, mindent elsöprő szeretetet, amiről mások beszéltek, és ez tovább erősítette benne a kételyeket. Idővel azonban, napról napra, apró pillanatokon keresztül mélyült a kötődés: egy hosszabb összebújás, egy sikeres szoptatás, egy nyugodt együttlét. Támogatás mellett új nézőpontot tudott kialakítani a szülésével kapcsolatban, amelyben már nem hibáztatta magát, hanem elismerte azt az erőt, amellyel a nehézségek ellenére jelen tudott lenni a babája számára. Büszke lett arra, hogy császármetszés után is kitartott a szoptatás mellett, és hogy a kezdeti nehéz érzések ellenére sikerült elmélyítenie a kapcsolatot a gyermekével. Ebben a folyamatban újra teljes értékű emberként és anyaként tudott tekinteni önmagára.

A matrescence azért olyan felszabadító fogalom, mert kimondja:
• nem kell tökéletesnek lenned, hogy jó anya legyél.
• Nem kell boldognak lenned minden percben, hogy szeress.
• És nem kell erősnek lenned ahhoz, hogy fejlődj.

Ez a fogalom visszaadja a nőknek a saját történetük fölötti irányítást, és megengedi azt a megélést, hogy anyává válni éppoly emberi, zavaros, szép és vad folyamat legyen, mint kamasszá válni.
A szülés utáni időszakban mindenki egyszerre próbál regenerálódni a szülés fizikai megterheléséből, szoptatni vagy épp azt elapasztani, ellátni a babát, önmaga testi történéseit lekövetni, és közben valahogy önmagát is keresni az új történések között. Mindenkiben ott lehet a bizonytalanság, a félelem, a kétségbeesés, a reménykedés, és a vágy, hogy elég jó anya legyen, miközben önmaga maradhasson, és szeretni tudja azt, akivé éppen válik.

A matrescence fogalma azért felszabadító, mert kimondja: ez mind normális. Nem szégyen, nem gyengeség, nem patológia, hanem az anyává válás természetrajza. A fogalom egyik legfontosabb hozadéka, hogy destigmatizál: segít, hogy az anyák ne hibának lássák azt, amit éreznek, hanem fejlődési folyamatnak. Az anyává válás ráadásul cselekvőképes keretet is ad: ha megértjük, hogy az átalakulás része a hullámzás, akkor könnyebb támaszt kérni, segítséget elfogadni, határokat húzni, és újra megtalálni az irányt!

Az anyaság tehát nem egyetlen pillanatban születik meg, hanem rétegről rétegre formálódik – épp úgy, mint a kamaszkorban a felnőtt identitás. A matrescence ennek a láthatatlan, mégis nagyon is valós és emberi átalakulásnak a neve. És már az is gyógyító, hogy végre van rá szavunk.